DIANÁS CUKORKÁI

A vásárlók mozgását innentől, a „kis” csoport haladása határozza meg. Ahol ők vannak, ott más nincs. Kell a hely nekik. Eltűnnek, majd felbukkannak a gondolák között, de hangjukat mindig hallani. „Csak ne ide jöjjenek!”-olvasható le az arcokról és mindenki lassan a pénztárak felé araszol. Itt már nincs többség és kisebbség, e fogalmak értelmüket veszítik. A biztonsági őr hanyag távolságból követi őket. Én éppen a felvágottaknál vagyok. Sokáig nem fogom elfelejteni, azt a tekintetet, ahogy az eladó kislány, a jellegzetesen rekedtes, hangzavar felé pillant. Hihetetlen. Érezhetően feszültebb lett és idegesebb a mozgása, ahogy tudatosult benne, hogy hamarosan ki kell szolgálnia őket. Miért e zavar és idegeskedés, hisz ők is csak vásárlók? Vagy tán a lányt a fasizmus, a radikalizmus kerítette hatalmába és ezért néz rájuk más szemmel? Vajon lehet ezen változtatni a felvett 200 közalkalmazottal, vagy bármilyen pozitív diszkriminációval? Egyáltalán, jó a pozitív megkülönböztetés? A család egy része, a pénztárhoz megy nagy hanggal. Távoznak. Ekkor zavar támad. Jön a hír, eltűnt egy néninek a kosara, benne a piaci holmikkal. A biztonsági őr szinte bocsánatkérően lép a társasághoz és vonja kérdőre őket. A hangzavar elviselhetetlen. Náluk nincs semmi. A boltból távozók pedig már eltűntek a zsákmánnyal. Patthelyzet. Nincs bizonyíték, nincs bűnös, nincs jelentés, nincs rendőr. Én távozok és szinte mindenki, aki nem a család tagja. A nap még mindig ugyanúgy süt, a levegő, még mindig ugyanúgy bársonyosan meleg és a melasz illata még mindig a szél hátán lovagol. Semmi nem változott!