Utoljára 2006 őszén, Pécsen, mint egyetemista voltam szemtanúja politikai demonstrációnak, most öt év után Kaposváron, házhoz jőve volt szerencsém egyhez. A Szolidaritás által szervezett tüntetésre, a város főterén, a Kossuth téren került sor, délután 5 órai kezdettel. Én a tér északi részén álló Nagytemplom lépcsőjén állva helyezkedtem el, hogy kellő rálátásom legyen az egész térre.
Ahogy lassan kipakolták a technikát és előkerültek a transzparensek, az egyik „Kossuth apánk” szobrának talapzatára, az emberek el kezdtek gyülekezni. Persze először nem mint tömeg, nem. Érdekes volt látni, ahogy téren kisebb nagyobb csoportok, ismerősök, barátok közössége jelenik meg, egymástól tisztes távolságra. Kicsit mulatságos volt, hogy bár közös ügyért jöttek ide, mégis egymástól elkülönülve gyülekeznek. Mintha a kádári atomizált társadalom képe elevenedett volna meg előttem. Sajnálatos módon, itt Kaposváron, de talán az ország más településén, se melepő látvány ez. Egy lassan 20 éve regnáló városvezetés alatt, a jó és a rossz, a helyes és a helytelen, a támogatás és a tiltakozás szép lassan minden értelmét és lényegét elveszítette. 20 év, ez még egy diktatúrában is komoly teljesítmény, de nem meglepő, viszont egy demokráciában inkább káros, hisz akadályozza a politikai fejlődést és megújulást, a haladást. Drága árat fizet, és fizet majd ezért a város és lakossága. Kijelenthető, hogy a városnak nincs politikai kultúrája, az ellenzéki és a vezető szerepek elveszítették eredeti jelentésüket. Az emberek pedig igazából nem tudják, hogy miként viszonyuljanak egyikhez és a másikhoz. Ezért bár érdekes volt, mégsem lepett meg a téren elém táruló látvány. Nos, a nép lassan így, egymástól elzárkózva gyülekezett, amíg a Szolidaritás képviselői „Orbán takarodj!, Hitler takarodj!” jelszavakat skandálva meg nem jelentek a téren. Kötőanyagként áramlottak a téren várakozók közé és ezzel kezdett valódi demonstráció arca lenni a dolognak. A konferansz is megkérte az embereket, hogy menjenek közelebb és ekkor állt össze, egy tömeggé, a sok kis csoport. A rendetlenséget lassan felváltotta a rend. Előkerültek a táblák és a sípok, melyek nagyon idegesítettek és nagyon emlékeztettek a 2006-os tüntetésekre. Itt most feleslegesnek tartottam őket. Aztán a konferansz megnyitotta a gyűlést, demonstrációt, vagy ki a hogy akarja nevezze, szóval a rendezvényt. Rövid köszöntés után bemutatták az esemény főszervezőit és szereplőit. A Szolidaritás mellett az alábbi politikai szervezetek képviseltették magukat: DK, MSZP, PSZP(Polgári Szabadság Platform), Somogyért Egyesület, SZDSZ, Összefogás Szabad Magyarországért. Szép lista, igaz nem teljes. Bár ellenzéki rendezvényről volt szó, nem az összes ellenzéki párt képviseltette magát. Az LMP és a Jobbik nem vett részt a demonstráción. Talán helyesen, talán nem, de nyilván okkal maradtak távol. Nos, némi hangulat keltő „Orbán takarodj!” után következtek a beszédek. Nem kevés önuralmat igényel a felidézésük, hisz minőségüket és előadásmódjukat illetően igen gyengére sikeredtek. Először a DK helyi vezetője, egykori MSZP-s megyei közgyűlési elnök és országgyűlési képviselő szólt az egybegyűltekhez. Beszédének kulcsszavai a következők voltak: demokrácia, köztársaság, diktatúra, félelem, összefogás. A beszédnek, mely a többihez képest némi minőséggel bírt, a legjobb része az volt, mikor a szónok nagy hanggal kijelentette: „Mi nem félünk!”, mire a tömegből egy hang harsányan megjegyezte: „Pedig lenne miért!” És tényleg,a DK vezetésére, politikusaira gondolva, elgondolkodtató, hogy bírnak e bármilyen erkölcsi alappal ahhoz, hogy egy „demokratikus” szövetség tagjai legyenek. Az emberek részéről, halk, egyetértő derültség volt a reakció. Taps és némi „Orbán takarodj!” után következett az MSZP megbízott helyi vezetője. Nagy volt a hangja, már-már bátor és lelkesítő, de miközben a demokráciáról, a szabadságról és elnyomásról zengedezett, tekintetem lassan, szinte lopva a város karácsonyfáját védő acélkordonokra tévedt. Egy pillanatra a szónok hangja messzire került és 2006 őszének eseményei és a pécsi lázas hangulatú Széchenyi téri gyűlés hangjai nyomták el. Egy könnyes sóhajjal tértem vissza a jelenbe, ami így az MSZP-s szónokot hallgatva abszurdnak tűnt. Aztán rájöttem, hogy értem, amit mond, magyarul beszél és minden világos lett és érthető. Ez Magyarország. Ismételten taps, sípszó és „Orbán takarodj!” kiáltások. Ami sípszót illeti alig öt éve is szólt az MSZP beszédek nyomán, de akkor kicsit más adta a mottóját! Hiába, az idő múlásával minden változik, csak mi nem. A következő felszólaló,,a PSZP színeiben indult a helyi MDF és SZDSZ után maradt salakanyag része, aki nagy buzgósággal, de annál nagyobb pontatlansággal olvasta fel beszédét. Csak annyit fűznék hozzá, hogy papír nélkül jobb lett volna! A betűk néha zavaróbbak tudnak lenni, mint a politikusok múltbéli tevékenysége. Tulipánok, madarak, szélrózsák. Szerencsére egyszer minden beszéd véget ér és minden mondat végére odakerül a pont. Előbb, vagy utóbb. A szokásos intermezzo után, következet a megye, rendszereken átívelő karriert befutott, neves politikusa, a Somogyért nevében. Érdekes beszéd volt, igaz mikor a szónok nagy hangon megjegyezte, hogy „Itt most mindenki szabadon elmondhatja, amit gondol!”, megszólaltak a Nagytemplom harangjai, melyek ékesebben szóltak minden politikai frázisnál. Isten szeme mindent lát és úgy tűnik a füle sem rossz! A tapsok és skandálások között még elhangzott pár buzdító mondat, de ezek már nem is versenyezhettek az előző szónokok magvas gondolataival. Demokrácia, köztársaság, összefogás, diktatúra, félelem. Zárásként csak annyit, hogy valami itt nincs rendben, ebben az országban és mint több mint 750 napja munkanélküli pályakezdőként, a saját bőrömön érzem a politikusaink kontár tevékenységének sikereit. De, az is igaz, hogy 2006-ban egyszer már „harcba” lett hívva a nemzet, mely harc 4 év után megszülte a maga 2/3-os diadalát. Most 1/5 után ismét csatakürtöktől hangos az ország! Ismét harc, ismét elégedetlenkedés, ismét indulatok! Részemről elég volt a harcból. Harcoljon aki akar, de egyet biztosan tudok, ennek harcnak se lesznek győztesei. Forradalom! Ugyan! A forradalmak ideje lejárt. Hazánkba nem lesz több forradalom, se ilyen, se olyan. Nem a forradalom részegítő víziójára van szükségünk, hanem józan észre és nyugalomra. A politikai harcot fel kell váltania, a politikai versenynek. Az ellenségek helyét, az ellenfeleknek kell átvenni. Én a mostani politikai kurzus ellenfelének és nem ellenségének tartom magam. Nem a rombolás vezérel, hanem a változtatás. A demokrácia nem ellenségekről, hanem ellenfelekről szól. Ezt kéne már megérteni. Ha nem megy, akkor kár tovább koptatni a demokrácia fogalmát! Akik a kormányváltás érdekében nem ismernek árat, azok pont az ellen szövetkeznek, melynek megvédésére esküdöznek most!
